Nővérnek lenni nem munka, hanem hivatás.

Hányszor hallottuk ezt? És főleg mikor? 

Sokszor és főleg azokon a rendezvényeken, ami csak nekünk szól- csak értünk van. Legyen az Kossuth Zsuzsanna emléknap, ápolók nemzetközi napja , kongresszusok, továbbképzések és egyéb hasonló finomságok. Ezeken a helyeken valahogy már gerincvelőből jönnek az érzelgős mondatok a hivatástudatról, arról, hogy mi mások vagyunk, többek, jobbak, igen mi erre születtünk, ezért kelünk fel reggel, mert a betegek szeretete MINDENÉRT kárpótol.

És a rád törő émelygés talán hozzásegít a felismeréshez- itt téged most becsapnak, manipulálnak, itt téged nem néznek felnőtt embernek.

Mert a húsba vágó , mindennapjainkat megkeserítő problémák nyílt felvállalása helyett, mi mellébeszélünk vagy lehajtott fejjel hallgatunk, ők meg főznek nekünk a hiúságunkból, a dicséretre való vágyunkból meg a beszariságunkból  egy ínycsiklandó ebédet. Hmm, beleszagolunk a nekünk szervezett rendezvény levegőjébe, nagyot szippantunk az ismerős levegőből és zsíros mosollyal az arcunkon, degeszre zabáljuk magunkat a főztjükkel.

Évtizedek óta esszük ezt a kosztot. Neked még nem elég?