Talán volt valaki, aki tett egy szál virágot a sírjára. Talán.

Utálták, mint a bűnt. A mentésirányítás, a mentősök, a lépcsőház többi lakója és persze mi is. Durva volt, agresszív, nem nézett se istent, se embert, ha részeg volt. És mindig az volt. Csak a mérték változott. 

Nem tudhattad, mit kapsz, ha találkozol vele.

Józsi halála után megszelídült, és a vegyi-gyümivel átitatott  szavai már nem voltak olyan bántóak, sokkal inkább kedvesek. Persze ezt is a maga módján. Ördögökből angyalok lettünk, karcsúak és szépek. Amikor nyert a lottón, úriasan taxival bejött az osztályra és egy akkora ajándékcsomagot kaptunk tőle, mint azóta se senkitől.

Azért vigyázott rá, hogy a nagy jóságtól nehogy felboruljon az univerzum egyensúlya, úgyhogy cserébe kisebb- nagyobb szuvenírekkel lepte meg magát. Ezek vagy személyes tárgyaink voltak, vagy az osztály tulajdonai. 

Szívesen használta alvós párnának a kolléganő kardigánját, hogy érezzen egy kis kórház szagot, végzett otthon teljes vércukor profilt az osztály Accu-chekjével, vagy készült a bikini szezonra a járókeretünkkel.

Sajnos ezeket a kis boldogság bonbonokat nem sokáig élvezhette sosem, mert az OMSZ éber munkatársai rendre visszaszállították osztályunkra azokat.

K.E. egy harcos volt. A józanság ellen folytatott háborút, az alkoholizmus Xénájaként ütötte-vágta az ellent, ahogy csak tudta. A harcmezőn esett el, fegyverrel a kezében. 

A túlvilágon biztos várta már katonatársa, Józsi - a mindig homlokába húzott tengerészsapkájával- elégedetten, hiszen elérték, amit lehetett. 

A haláluk után is vannak, akik megőrzik emlékezetükben őket.