Mélyen beágyazódott tabu az egészségügyben, hogy azok az emberek, akik munkájukkal, magatartásukkal megtestesítik mindazt, amitől ennyire negatív lett a megítélésünk az utóbbi kb. húsz évben, azok az emberek következmények nélkül itt vannak köztünk, ugyanúgy jelen vannak a betegellátásban, mint más, a munkáját korrektül ellátó dolgozók, ugyanúgy felveszik a fizetést hónap elején, mint mások.

Hallgatás, legfeljebb kínos csönd- ha a nevüket kiejtjük, és legfeljebb egymás közt mondjuk ki- ő sem idevaló.

A közvetlen kollégák takargatják a részegen dolgozót hónapokig, évekig akár évtizedekig ( vajon hány beteg ellátását veszélyeztette addig, hányan szorongtak magatehetetlenül a betegágyon éjszaka, amikor meglátták a dülöngélő éjszakást, hány gyógyszer dózis lett elnézve? ) mert egyébként olyan rendes, mindig hoz csokit, bármikor szólok neki cserél velem, van elég gondja, miattam legyen munkanélküli- és még sorolhatnám a kényelmességből, a bagatellizálásból és gyávaságból épített toronymagas kifogásokat, aminek alapja leginkább az, hogyha kirúgják az alkoholista, toxikomán, pszihopata, szakmailag reménytelenül inkompetens vagy erkölcsi nulla  kollégákat, akkor mégis ki veszi át a műszakjaikat? Én? Én biztos nem. Akkor megint hány hétvégén dolgozok? És mi lesz a másodállásommal? Hogy rendezem a gyerekeim? Megint az anyósnak kuncsorogjak, hogy vigyázzon rájuk? Jöjjek vissza még négy- öt 12 órás műszakra oda, ahova egyébként is utálok bejárni?

Nehéz a megtisztulás vagy mi tesszük azzá?

Hol van a felső vezetés felelőssége, milyen üzenetet adnak azzal, ha a fent említett problémás dolgozót még ki is tüntetik, vagy a pozíciójában hagyják, ezzel mintegy védőburkot vonva köré?

Mindannyian, akik részt veszünk ebben, ráébredünk-e a saját felelősségünkre akkor, amikor leszámol a jobb sorsra érdemes, becsületes munkatárs, akiknek elege lett abból a fullasztó közegből, amiben élünk és dolgozunk?