Van az az összeg...
Nem. Van, amikor egyszerűen a pénz nem számít.
Vagy Te odatolnád a feleséged, lányod, a saját anyád, hogy köpje arcon egy drogos, amikor a vérnyomását akarná megmérni?
Kinyitnád az ajtót a feleséged, a lányod, a saját anyád előtt, hogy az arra repülő szék először őt találja el?
Bevinnéd arra a munkahelyre dolgozni, ahol másfél óra múlva a sírással küszködve, a vizsgálóba bezárkózva hívná a rendőrséget?
Elgondolkoztál azon, hogy milyen érzés lehet, a közösségi oldalakon megjelenő, a szakmáját szidó, ócsárló, sokszor a tárgyilagosság teljes mellőzésével írt posztok tömkelegével szembesülnie?
Tudod milyen az, amikor nap mint nap újratermelődik a bizalmatlanság a munkáddal szemben és hiába dolgozol évtizedek óta a szakmádban, az szinte semmit nem számít?
Tudod milyen az, amikor a munkád társadalmi megbecsültsége a nullával egyenlő és látod, hogy a nővér szó leggyakrabban a szarpucoló jelzővel szerepel a kommentekben?
Tudod, hogy az emberek a hétköznapi feszültségeik, frusztrációjuk levezetésére egy kórházi helyzetben jelentősen többször támadnak szóval-tettel a nővérekre, mint az orvosokra?
Vagy csak azt látod Te is, amit látni akarsz?
Hogy a nővér mosolytalan, ingerült, fásult, hogy hiába nyomod a csengőt, nem jön?
Kérlek lásd meg a mosolytalanságban, hogy éppen halottat látott el, az ingerültségben, hogy az egyetlen szabad hétvégéjén hívták be dolgozni, mert megint leszámolt egy kolléga, a fásultságában, hogy minden hónap neki évek óta öt hétből áll. Aztán ha ezzel végeztél, számold meg, hány beteg van az osztályon és hány nővér egy műszakban. Láss is, ne csak nézz!
Adj nekünk nővéreknek mosolyt, türelmet, derűt, hogy tovább tudjuk adni!
Azoknak akiket ellátunk, akár neked, a feleségednek,a lányodnak,az anyádnak, mindazoknak akiket szeretsz.
Adj minél előbb, mert most mi szorulunk támogatásra!